Szeretettel köszöntöm a vadkárinfó Olvasóit és Követőit!

Amint a címből is olvasható, folytatom a humoros és tanulságos történetekről szóló sorozatot  a vadászattal kapcsolatos  megtörtént esetekről. Ezzel egy kis mosolyt szeretnénk varázsolni olvasóink arcára és a történetek olvasásakor biztosan sokuknak eszébe jut egy-egy régi emlék, amelyet átéltek vagy hallottak. Reméljük,hogy néhány eset tanulságul is szolgálhat, főleg a fiatalabb korosztálynak, de az idősebbeknek is.

 Egy súlyos sérüléssel járó disznóhajtás története…amely egy év múlva majdnem megismétlődött?

Ősz vége felé járt már az idő, a bőgés befejeződött és a dámbikák is az utolsó strófákat „barcogták” az erdő csendjébe, amikor történetünk játszódott. Néhány vadásznak már nagyon viszketet az ujja egy jó disznóhajtásra, elvégre régen volt már január!

A vadászterület fővadásza hétfőn megkapta az „ukázt”, hogy hét végén 12 fő részére szervezze meg a disznóhajtást és egyébként húsz darab körüli terítéket szeretnének. Nem aratott osztatlan sikert a személyzetnél, mivel egy kicsit korainak vélték a hajtást, de nem lehetett „apelláta”, mindenki csatasorba állt és elkezdték a hajtások területeinek felkészítését. Nyiladékok – lőnyiladékok tisztítása (na nem sokat kellett, mert minden évben megtörtént a karbantartás), magaslesek újbóli átvizsgálása, hordozható lesek elhelyezése a lőállásoknál (földi stand egy hajtásnál sem volt) és a papíron – térképen való terv elkészítése, puskások – hajtók – vadösszeszedők útvonalának, parkolásának megtervezése, majd az útvonalak bejárása. A hajtások sűrűit a szokásnak megfelelően bőségesen megszórták kukoricával…had gyűljön a vad!  A hét végére mindennel elkészültek, pénteken – szombaton zavartalanok voltak a hajtások területei.

Vasárnap reggel ahogyan kell, megjöttek a vendégek (volt aki a vadászházban töltötte az éjszakát), megjelentek a hivatásos vadászok, a vadösszeszedők és összejöttek a hajtók és a kutyák is. A forgatókönyvnek megfelelően 8 órakor elindultak a puskások és utánuk a többiek is.

Három hajtás volt tervezve, egymástól csak olyan messzire, hogy a lövések ne zavarják a következő hajtás vadjait. Az első hajtás jól sikerült 9 db disznó feküdt (3 db-t kellett utánkeresni).

A második hajtás egy magról ültetett soros tölgyesben volt, itt korábbanis mindig szépen mozgott a disznó – szólt is a puska rendesen -. A hajtó vonal már majdnem kiért – körülbelül 50 méterre voltak a leálló sortól -, amikor is egy szeder bokor alól kiugrott egy kan és nem előre, hanem hátra fele a sorban vágtázott – a hajtók is ott mentek – egyenesen neki az egyik hivatásos vadásznak! Olyan gyorsan történt minden, hogy a vadásznak nem maradt ideje a támadó – vagy csak hátrafele menekülő – disznóra lövést tenni. A 3-4 évesre becsült kan futtában fellökte a vadászt és agyarával felhasította a combját – lágyékát. A közelben lévő hajtók azonnal kiáltoztak, hogy sérülés történt és gyorsan hívják az orvost – mert a puskások között orvos is volt – , aki pár perc múltán oda is ért és gyorsan ellátta a sebeket. Nagyon nagy szerencséje volt a hivatásos vadásznak, mert a lágyéknál belső szerv nem sérült és a combon a vágás is 2-3 cm-re elkerülte a vénát.

A vadászatot természetesen befejezték, ebben a hajtásban 12 db disznó esettés 4 db-t kellett utánkeresni (a hét disznóból 5 db lett meg).

A hivatásos vadász maradandó sérülést nem szenvedett, két hét múlva már vitte szenvedélye az erdőre.

Történetünk itt már véget is érhetne, hogyha nem történt volna valami váratlan a következő évben ugyan abban a hajtásban és ugyan ott, ahol a vadász megsérült.

A következő évben is természetesen be lett tervezve az a terület is, csupán azzal a különbséggel, hogy az lett az első hajtás. Nagyon sokan voltak ott, akik egy évvel azelőtt akár puskásként, akár egyéb beosztásból részt vettek azon a hajtáson, így természetesen beszédtéma volt a disznó okozta sérülés. A fővadász leállító volt, de ennél a hajtásnál úgy döntött, hogy Ő is beáll a hajtók közé és végigmegy azon az útvonalon, ahol a megsérült vadász ment. A hajtás rendben zajlott addig, amíg a vonal a leálló sor közelébe nem ért. Azért csak addig, mert most ugyan az történt, ami egy évvel azelőtt: a szedresből kiugrott egy kancsi és hátrafele egyenesen a fővadász fele rohant…volna, ha Ő nem várta volna kibiztosított fegyverrel…de várta és ahogyan azt kell, 5-6 méterről homlokon lőtte! Egyébként a hajtósorban lévő hivatásosok csak szükség esetén lőhettek vadra…hát ez nagyon olyannak látszott! A kancsi 5 éves volt és nem zárható ki, hogy ugyan az hasította fel egy évvel azelőtt a kollégát.

Utólag lehet elmélkedni azon, hogy két különböző disznó viselkedett-e hasonlóan mindkét esetben, vagy talán egy „kitanult” kan próbálta ismét eljátszani a már bevált menekülési módszert?

Ebben a hajtásban „csak” 8 disznó esett és sebzés nem történt. A nap 24 db disznó elejtésével fejeződött be úgy, hogy a kancsi kivételével mindenki elégedett volt.

Egy nyári vadkárelhárító vadászat majdnem „súlyos családi tragédiával” végződött története…

Az eset sok évvel ezelőtt történt egy jó vadászati adottságokkal rendelkező állami területen. Főhősünk kerületvezető vadász volt annál az erdészetnél, ahol az erdőben ifjú házasként egy szolgálati lakásban lakott pedagógus feleségével. 

Néhány év elteltével mindkettőjük vágya teljesült, amikor áthelyezték őt egy 20 km-re lévő másik vadászkerületbe, amihez egy városi-, de erdei környezetben álló szolgálati lakás is járt. Amíg nem költöztek át, addig autóval vagy egy Simson kismotorral ment dolgozni új kerületébe, amelynek egyik fele kerítésen belül volt, másik fele pedig külső, mezőgazdasági területen helyezkedett el (irigyelte is ezt a másik két kolléga, akiknek nem volt külső területük, mertott a személyzet is lőhetett az „erős trófeás vadon kívül” mindent).

Történt, hogy egy júniusi napon az egyik kolléga „bejelentkezett” esti „személyzeti” vadkárelhárító vadászatra, amely telihold lévén jó eredménnyel kecsegtetett. Megbeszélték a részleteket és este találkoztak a búza táblánál, ahol már állt egy körbálás kazal is, ahová a kolléga Trabanttal, vadászunk pedig a Simsonnal érkezett.

Nagyon szép este volt, a hold teljes fénnyel ragyogott, azonban a csendet sajnos sem a malacok visítozása, sem a nagyobbak „csámcsogása, bagózása” nem törte meg. Üldögélés közben éjfél tájt szóba került, hogy nem elég baj, hogy nem tudnak disznót lőni, de mindketten megígérték az otthoniaknak, hogy éjjel majd dinnyével térnek haza. Az volt ugyanis itt a szokás, hogy a dinnyések a belsőségért bőséges mennyiségű dinnyével fizettek, így mindenki jól járt.

Eljött az éjfél, amikor is vadászaink lekászálódtak a kazalról, befejezték az ücsörgést és várakozást…ez ma nem sikerült, majd legközelebb – mondogatták egymásnak. A „vendég” kolléga megsajnálta az „új” kollégát, aki a motorhoz csak nagyon „legényesen” öltözött és abban a kis kabátban, ami rajta volt, bizony cseppet sem izzadt volna hazafele menet. A kolléga ezért kölcsön adta neki a vastag posztókabátját azzal, hogy legközelebb hozza vissza. Ezek után elköszöntek egymástól és mindketten indultak haza.

Amint már említettem, vadászunk az erdőben lakott, ahol három szolgálati lakás volt egymás szomszédságában. A másik kettőben egy nyugdíjas erdész a feleségével, valamint annak szintén erdész fia lakott a családjával. Időnként előfordult, hogy vadászunk pedagógus felesége valamilyen iskolai program miatt már sötétben ért haza és nem mert bemenni a házba, ezért átment a nyugdíjas szomszédokhoz és ott késő este lévén le is feküdt és elaludt. Ez történt ezen a napon is és vadászunk ide ment „összeszedni” asszonyát. A feleség félálmosan összekapkodta holmiját – ruhái közül sem vett fel mindent – és vadászunk kezébe nyomta, aki zsebre tette, vagy ölbe kapta azokat. Ezek után megköszönték a vendéglátást és hazamentek. Arról, hogy végül is teljesen eredménytelenül telt-e el az a nap vadászunk számára, már nem szólt a Fáma.

Főhősünkmásnap pénteken visszavitte a kolléga kabátját és megköszönte, mert bizony nagyon kellett az éjszakai motorozáshoz. Szombaton az ifjú feleség mosott és olyan kérdésekkel „zaklatta” férjét, hogy nem látta-e a melltartóját, mert azt is kiszeretne mosni,  mire vadászunk  kikérte magának, hogy ő a mosatlan ruhákkal foglalkozna. Ebbe aztán mindketten belenyugodtak.

Tekintettel arra, hogy vendég- és más program nélküli hétvége volt, vadászunk csak hétfőn reggel ment el a vadászházhoz, ahol a három kerületvezető mindig találkozni szokott. Most is ez történt. Egyszer csak a „vendég” kolléga a zsebébe nyúlt és átadott vadászunknak egy csomagot azzal a megjegyzéssel, hogy

• Kedves kolléga! Ez biztosan hiányzik a feleségednek!

Vadászunk először fellélegzett és első reakcióként megjegyezte, hogy

• Hát ezért nem találta meg szombaton az asszony a melltartót és rajtam követelte…ezek szerint okkal!
• Igen, a Te feleséged nem találta meg, de az enyém igen! Évente talán egyszer mossa ki az posztókabátomat, de most szombaton ezt tette…természetesen átnézte a zsebeket és ekkor megtalálta a melltartót…köpni-nyelni nem tudtam, amikor hívott és megkérdezte, hogy mit keres az a melltartó a kabátom zsebében? Hiába tiltakoztam, hogy az nem az enyém és elmondtam, hogyan került a kabátomba, igazából nem nagyon akarta elhinni. A legvégén mosolyszünet mellékbüntetés mellett megígértem, hogy Te is megerősíted Neki a történteket. Remélem, hogy több hasonló meglepetéssel nem fogsz megajándékozni minket és vedd úgy, hogy az adósom lettél! Akkor ma délután légy szíves látogasd meg a feleségemet és bocsánat kérés mellett Te is mondd el a melltartó nem kívánt utaztatását.

Az új kolléga ezer bocsánat kérés mellett megígérte, hogy nem fog a továbbiakban hasonló meglepetéssel szolgálni és fejben már meg is tervezte a kellemetlenség kárpótlását. Azért a pedagógus feleség is megígérte, hogy ezután jobban meggondolja, hogy hol vetkőzik és jobban fog vigyázni a ruhadarabjaira. Természetesen a későbbiek folyamán mégtöbb évig mosoly jelent meg a vadászok arcán, amikor valamilyen okból posztókabátról esett szó.

A képek csupán illusztrációk.

Tisztelt Földhasználók, Vadászatra jogosultak és Olvasóim.  Továbbra is várom hozzászólásaikat, kérdéseiket és javaslataikat.

Üdvözlettel: Prencsok János